Egri Zsanna: A fekete angyal lovagjai 2. Egy lovag titkai – beleolvasó

A vidékre csönd telepedett, csupán a távoli aszfalt útról hallatszott egy-egy autó hangja, ezen kívül egy lélek sem járhatott a környéken. Bálint nem látott okot rá, hogy tovább körözzön, így letelepedett az előző nap kiásott gödör mellé, egész pontosan a lovagteremnek nevezett kőfal szélére. A gondolat, hogy lovagteremnek hívják a négyszögletes kőépítményt, a kalandjukra emlékeztette, bár még mindig kételkedett, hogy megtörtént-e. Néha jól felhúzta magát, ha arra a barom lovagra gondolt, amely kidobta őket a kőfalon. – Csak kapnám a kezem közé, úgy megszorítanám a nyakát, hogy… – meredt a tenyerére, ami talán kevés lenne arra, hogy annak a lovagnak a bikanyakát átérje, a többiről nem is beszélve. Ritka nagy melák volt, az biztos – húzta be a nyakát a gondolatra. – A fene sem akarna még egyszer találkozni vele.
Felnézett a holdra. – Mi van, ha onnan fentről néz le ránk? Ugye tényleg csak egy rossz álom volt az egész? És csak lepukkantunk a hegyről annál a robbanásnál, mert jól beszívtunk a törkölypálinkából – hajtotta le a fejét és belebámult a kőfallal körülvett semmibe. Semmibe?
Valami megcsillant a hold fényében. Ott lent a sarokban. A nyakát nyújtogatta jobbra-balra, ahogy próbálta kilesni a fényességet.
– Hát az meg mi a franc? Nocsak! Arany? Pénz? – motyogta maga elé, majd gyorsan körbenézett, de persze senki nem volt ott. Elképedve szuggerálta a fénylő valamit, majd észbe kapott. – A létra! Ott van a sarokban – ugrott fel és pár hosszú lépéssel máris ott termett mellette.
Még mielőtt leereszkedett volna, végigfuttatta szemét a környéken. Minden mozdulatlan volt, egy lélek nem járt arra, ahogy az elmúlt pár éjszaka sem.
Odalent már kevésbé volt világos, mint a felszínen, különösen, hogy egy felhő pont a hold elé érkezett. – A rohadt életbe! Pont most tudott besötétedni? – fújt egy mérgeset, de úgy gondolta, az agyába vésődött a hely, ahol meglátta a fénylő valamit. Keresztülfutott a teremnek nevezett helyiségen, célzottan a bal sarokba. Túl jól sikerült a lendület, mert arccal egyenesen a falnak ütközött.
Magában káromkodott és dörzsölgette a pofacsontját, amivel hozzácsapódott egy szikladarabnak. Kicsit sziszegett még a fájdalomtól és már nem látta a csillámló tárgyat sem. Négykézlábra ereszkedett és centiről centire tapogatta a földet. A zseblámpát nem akarta felkapcsolni, nem mintha bárki is észrevehetné, hogy odalent kutakodik, de ki tudja? A sötét égen a felhők egy rövid pillanatra esélyt adtak a hold fényének és a kincskeresőnek. Hirtelen valami megcsillant előtte.
– Ez az! – kiáltott fel, majd gyorsan a szája elé kapta a kezét, míg a másikkal az öklébe zárta a tárgyat.
Pontosan érezte, hogy nem pénz, hiszen nem kerek, inkább szögletes vagy talán ovális valami lehetett. Tenyerében forgatta, a sötétben csak a tapintására számíthatott. A tárgy széle érezhetően több helyen meghajlott és néhol élesebb volt. – Mi van, ha egy eldobott konzervdoboz fedele vagy valami szerszámdarab? Én meg bedőltem és azt hittem, kincset találtam… ennyire hülye nem lehetek!
Nem bírta megállni, mégis felkapcsolta a lámpát egy pillanatra, de ugyanolyan gyorsan le is húzta a kapcsolóját. Megnyugodott, mert nem konzervdoboz, sem nem más hétköznapi tárgy volt a kezében, hanem egy ezüstnek látszó, töredezett szélű lap. Annyit még a pillanatnyi lámpafényben is észrevett, hogy valamilyen írás van rajta.
Míg ezt átgondolta, a szeme sarkából egy újabb villanást látott meg. Frászt kapott, hogy míg ő lent a gödörben kincsvadászik, valaki odafent mászkál. Egy másodpercre lemerevedett, meresztette a szemét, de túl sötét volt ahhoz, hogy bármit is lásson. Mozdulatlanul hegyezte a fülét, mint egy vadászkutya. Gépiesen fordult a létra irányába, és amikor újra felvillant valami a szeme sarkában, gyorsan felkapta a fejét. Egy árny suhant el a feje fölött. – A francba! Ez csak egy madár. Már képzelődök! Mi a fene repdesne itt? Talán egy angyal? – húzta el a száját. – Netalán szellemek? – jött egy újabb gondolat, amitől grimaszolt egyet.
Mégis csak tartott a szellemektől, de most az volt a fontos, hogy minél hamarabb kimásszon a gödörből. Nem is gondolkodott tovább, kutyafuttában zsebre vágta a szerzeményét. Ösztönei egyenesen a létrához vezették, kitapogatta és csak arra koncentrált, nehogy a fokok mellé lépjen. Mire felért, a hold is szabaddá vált és finom, lágy fénnyel vonta be az ásatást.
Békés és csöndes volt az egész tábor. Bálint körbenézett és felsóhajtott, egy lélek sem volt a közelben. Leült a sziklafal szélére és mint akinek nincsen semmi dolga, a lábát lógatta az úgynevezett lovagterembe. Izgatottan kotorta ki a zsebéből a különös tárgyat, még csak hasonlót sem látott. Zseblámpáját felemelte, de éppen csak felvillantotta, amikor megszólalt egy hang a háta mögött.
– Khm, khm. Jól telik az őrség?
Bálint felugrott és kis híján lezuhant a gödörbe. Tántorogva éppen meg tudott állni a szélén, csak arra volt ideje, hogy visszaejtse a tárgyat a zsebébe. Elkerekedett szemmel nézett szét. Hang nem akart kijönni a torkából, jóformán csak hápogni tudott. A főnöke állt vele szemben, aki napközben alig mozdult ki a sátorból, esténként is csak akkor látták, amikor elvonult a fák között megbújó lakókocsijához. A fivéreknek nem nagyon volt arra dolguk, ahogy a munkásoknak sem. Az öreg Nándor úgy élt az ideiglenes szálláshelyén, mint egy remete.
Bálintot sosem izgatta, mit csinálhat az öreg a lakókocsijában vagy a  főnöki sátorban, ahova csak azért lesett be időnként, hogy a tekintete találkozhasson Erikáéval. Mivel a főnök nemigen dugta ki az orrát, inkább a lány surrant ki időnként valós vagy mondvacsinált okok miatt. És azok voltak Bálint kedvenc pillanatai, hiszen Erika, bár végiglátogatta a munkásokat, a végén mindig náluk kötött ki.
Nándit cseppet sem izgatta, hogy ők ketten egyfolytában csevegnek, ő elmerült a saját önsajnálatában. Bár a munkások a háttérben sugdolóztak, de ez sem Erikát, sem őt nem izgatta.
Bálintot ezen a késői órán eléggé felzaklatta a főnök hirtelen megjelenése, és nemcsak azért, hogy megzavarta az éppen aktuális kincsének megszemlélését. Már egészen megszokta, hogy éjszakánként a kutya sem jár az ásatás területén, erre a semmiből itt terem a fickó. Pipa volt, amiért megzavarták és ennek rögtön hangot is adott.
– A francba! A frászt hozza rám – fújt ingerülten az öreg Nándorra.
– Nocsak! Egy bátor őr – húzta el a száját gunyorosan a főnök, amivel még jobban felbosszantotta Bálintot.
– Maga is megijedne, ha hátulról támadnák meg – morogta és magában csak arra tudott gondolni: – Vajon meglátta az öreg, mit rejtegetek? Basszus! A végén még kirúg, mert loptam. De én csak találtam ezt a valamit, és… és… biztos nincs is értéke – tapogatta meg a fémdarabot, aztán hirtelenjében rárivallt az öregre. – Mi van, ha lelövöm?
– Mivel? – kacagott fel Nándor, hiszen Bálint egyetlen fegyvere a zseblámpája volt.
– És ha leszúrom a késemmel? – próbálkozott egy újabb módszerrel és még bele is túrt a nadrágja zsebébe, de már akkor sem volt meg a kése, amikor Angyalka elragadta őket.
– Akkor párbajoznánk – hajolt le az öreg és felkapott két kardot.
Bálintnak leesett az álla, a szeme meg levesestál méretűre kerekedett, hiszen eddig semmit nem látott a földön, még egy árva bicskát sem, nemhogy két szablyát. Mielőtt megszólalhatott volna, már repült is felé az egyik kard, csupán annyi ideje maradt, hogy elhajoljon előle. Az öreg nem viccelt, valóban éles fegyvert dobott felé, mert egyenesen beleállt a földbe és ott billegett, mint egy részeg nádszál.
Bálint levegőt sem kapott, csak a kardra meredt. A kecsesen jobbra-balra lengedező fegyver élén megcsillant a hold fénye. A kovácsolt fém széle hajszálvékonyra keskenyedett, kétség sem merülhetett fel, hogy nem egy tompa penge, hanem egy gyilkolásra is alkalmas fegyver. Bálint csak múzeumban látott hasonlót, de azoknak az éle meg sem közelítette ezt. – Mi a szar ez? Ez tényleg éles kard? Ki akar nyírni az öreg? – szorult össze a gyomra. Még sosem támadt rá senki, az árvaházban pedig mindig megvédte Nándi.
– Na, tessék! Micsoda lovag vagy te, még a kardot sem tudod elkapni?
Bálint kapkodta a fejét a himbálódzó kard és az ősz hajú harcias férfi között, aki feltartott fegyverével állt vele szemben. – Ez most komoly? Ez egy elmebeteg! Minek néz engem? Lovagnak? Na, most tényleg megzakkantam! Pedig istenbizony egy korty pia sincs bennem, vagy ez már elvonási tünet?
– Na, mi lesz? – biccentett sürgetően az öreg a kard felé.
– Maga teljesen megbuggyant! Miért verekednék egy öregemberrel? Honnan a fenéből szedte elő ezeket a nagyra méretezett bicskákat?
– Bicskákat? – kerekedett el az öreg Nándor szeme, majd hangosan felröhögött. – Kard. Ez egy kard, fiam és ha lovag akarsz lenni, akkor meg kell tanulnod, hogy használd. Vedd fel! – utasította a mély bariton hang Bálintot, akinek esze ágában sem volt engedelmeskedni.

Vélemény, hozzászólás?