Volt valami különös abban, ahogy a pályaudvar előtt találtam magam. Mondhatnám, hogy ott teremtem a semmiből, vagy hogy egyik pillanatban még itt voltam, a másikban ott, de egyik sem fedné a valóságot. Akárhányszor töröm a fejem, képtelen vagyok felidézni az erőt, amely akkor este erre a helyre repített.
Rosszul mondom, mert nem repített. Nem is dobott, hiszen ugyanott álltam, ahol korábban, mégis… Fogalmam sincs, mikor és hogyan változott át körülöttem a világ. Ugyanaz voltam, aki korábban, megfűszerezve némi elmebajjal, pontosabban amnéziával, mert arra sem emlékeztem, hol voltam korábban. Annyit tudtam csak, hogy nem a pályaudvar előtt.
Bal karomban vaskos, sárga mappa, itt-ott kilógott a belegyömöszölt papírlapok széle. A guminál egy dolgozat begyűrődött, a gerincén pedig, ahová a tollat tűztem, kicsit megtört a keménypapír borítás. Ha akartam volna, elolvashattam volna az első lapot. Egyelőre megelégedtem a tetején olvasható névvel: Ewa Mallky.
Ismeretlenül csengett, ahogy kimondtam magamban. Logikusnak tűnt, hogy ha a kezemben tartott mappán szerepel, akkor az én nevem, mégsem éreztem magamhoz tartozónak.
Erősen sötétedett. Mintha tücskök ciripeltek volna a fűben, és egy láthatatlan villanyvonat suhant el mögöttem, miközben a fura helyet szemléltem. Mert fura volt, ezt nem vitathatom el tőle.
Az előbb azt mondtam, pályaudvar előtt álltam. Most értsd úgy, hogy a legkülönösebb pályaudvar előtt, ahol ember állhat. Az épület még rendben volt, kicsit koszos, kicsit poros, kicsit elhanyagolt, olyan igazi pályaudvar, még a formája is stimmelt. Az egyetlen elsuhanó szerelvényen kívül azonban csend volt odabent, sem emberek nem zsivalyogtak, sem vonatok nem dübörögtek, pedig egy pályaudvaron mindkettő mondhatni alapkövetelmény.
Körülnéztem, és a látványtól elfelejtettem a pályaudvart. Egy élő fa állt előttem, amely halvány, kékesfehér fényt bocsátott ki. Mögötte még több világító fa állt, egy egész parknyi. A bokrok is világítottak, a gyep is, az ágyások virágai meg egyenesen szikráztak, mint a tűzijáték. A fényektől tátva maradt a szám.
Mindig szerettem a biológiát, kémiát és általában az életműködésről szóló tudományokat, nem is értem, miért a történelmet választottam a biológia helyett… Ma is emlékszem az érzésre, amikor először megláttam ezeket a fákat. Szerettem volna megfogdosni, letépni a leveleiket, megvizsgálni egy mikroszkóp alatt, megérteni, kitanulni a titkaikat.
A biolumineszcencia ilyen hatalmas mértékű jelenléte belém fojtotta a szuszt, és mivel levegő nélkül nincs élet, megszédültem és a földre esett mappám mellé tottyantam. A fejem zsibongott, de csak nem értettem a látottakat.
Ekkor mellém lépett a világegyetem legkülönösebb embere. Piros kabátot és nadrágot viselt, e ruházat első pillantásra természetes anyagnak látszott. Habár rég láttam posztót, megesküdnék rá, hogy abból volt. Emberem fején csúcsos, kemény sisak, alatta piros, göndör haj. Nem vörös, a legpirosabb piros, amit valaha láttam. Még a cipője is piros volt. Ettől eltekintve pont olyannak látszott, mint akármelyik hímnemű embertársam. Otthon senki nem viselt volna ilyesmit, ezért láttam furcsának.
Mondott valamit, amit nem értettem. Aztán még valamit, majd hosszan csacsogott, míg fel nem álltam és össze nem szedtem a papírjaimat. Nem elég, hogy egyetlen szavát sem értettem, de beazonosítani se tudtam a nyelvet. Pötyögök valamit németül, vartyogok kicsit franciául, kotyogok keveset olaszul és nyekergek oroszul, ez a nyelv azonban egyikre sem hasonlított. A hanglejtés, a szavak ismeretlenül hangzottak. A férfi meg csak mondta, mondta, néha udvariasnak tűnt, máskor sürgetőnek, olykor követelőzőnek, ahogy a rendőrök próbálkoznak, ha nem kapnak választ a kérdéseikre.
Egyszer sikerült végre felállnom. A lehető legtisztábban azt mondtam:
– Megszédültem, de már jobban vagyok.
A biztonság kedvéért megismételtem franciául, németül és oroszul, legvégül olaszul. Attól, hogy én nem értettem őt, ő még megérthetett volna engem, de nem értett meg, sőt, most ő pislogott olyan értetlenül, mint én az előbb. Megvakarta a fejét tanácstalanságában – ez olyan emberi, pedig nem kételkedtem az emberi mivoltában. Megint mondott valamit, és elhallgatott.
Éreztem a köztünk vibráló, a másik meg nem értéséből adódó feszültséget.
Majd hirtelen… a kezét nyújtotta, mint egy barát.
vizio konyvkiado egyesulet