Homokszínű vászonba kötött, dísztelen, vékony könyvecske. Annak idején a szekreterben leltem rá, a szobámban – talán azért tette oda valaki, hogy én feljegyezhessem benne az emlékeimet, most pedig ide csente be nekem egy jóakaró. Kissé érdes tapintású, mint a ház mögötti kis kert esőkoptatta kőpadjai, a színe pedig a part hegyes, vad szikláinak a színére emlékeztet – egy borongós, napfénytelen, magányos délutánon.
Látszatra egy egyszerű, jelentéktelen könyv, pontosan olyan, mint azok, amelyekbe a számadások kerülnek: a háztartási kiadások és mindennapos beszerzések jegyzéke, a cselédek és szolgálók bérének pontos elszámolása, ahogyan a ház lelkiismeretes ura vagy a birtok intézője gondosan, napról napra vezeti, hogy egyetlen penny se kóborolhasson el, őrizetlen bárányka módjára, észrevétlenül.
A naplóm.
Leheletnyi kamilla-, geránium- és fodormentaillat érzik rajta, minthogy gyakorta a kertből visszatérve vettem a kezembe; gondolataim sürgető folyóárjának biztos medréül szolgált, ahogy lejegyeztem benne emlékeimet. Magam kanyarítottam a felső sarkába a kalligrafikus „Gwendolyn” feliratot, amikor tulajdonomba vettem. Elég most egyetlen rávetett pillantás, hogy felidézze a sercegő fehér lúdtollat, amint sorról sorra veti a szépiával rajzolt vonalakat a drapp-fehér papírra; a repkénnyel, borostyánnal befuttatott ház előtti kis bokros parkot s a hozzá felvezető kavicsos kocsiutat, amelyre asztalomnál ülve, írás közben éppen ráláttam; az ablakom előtt elröppenő, csivitelő, cserregő madárcsapatok szárnysuhogásának megnyugtató hangját; de még a friss vajjal megkent kétszersült ízét is előcsalogatja a délutáni tea mellől – ami egy ilyen puritán könyvecskétől már-már a Szentírás körébe illő csodának tűnik.
Történnek-e csodák egyszerű halandókkal is?
Minden bizonnyal.
Sok bátorságra, s nem kevés erőre van szükségem, hogy szembenézzek a múltammal. Fájdalmasnak ígérkezik ez az emlékezés: annyi sebet szakít fel, amelyet gyógyultnak hittem!
1870. augusztus 18.
Délután öt óra tájban léptem ki a kolostor rácsos kapuján. Edward jött el értem, hogy hazavigyen – napok óta számítottam érkezésére, de most, hogy unokabátyám itt állt előttem fess felöltőjében, a helyzet mégis váratlanul ért.
Tizenkét év alatt alig néhányszor hagytam el ezt az épületet, akkor is csupán néhány órára, egy-egy tanulmányi kirándulás végett. Most azonban anyám hazarendelt. Véglegesen. Ahogy a kapu zárja csattant a hátam mögött, lezárult eddigi életem. Mielőtt felléptem volna a két szürke ló húzta kocsira, még vetettem egy utolsó pillantást a komoran terpeszkedő, sötétbarna, egyemeletes épületre, mely eddigi tizenhét évem legfőbb helyszínéül szolgált. A fehér keretes ablakok mögött néhány baráti arc bukkant fel kíváncsian – a kis Catherine, a vörös és szeplős Eleanore és más barátnők, akik igen sajnálták távozásom –, s amikor hirtelen elrebbentek az üveg mögül, tudtam, hogy munkájukhoz rendelték vissza őket szigorú nevelőik. Nem sajnáltam, hogy hazamegyek. Tudtam, hogy jó sorom lesz otthon, és örültem, hogy hazatérésem valós okát egyik társam sem sejti.
Nagyot szippantottam a napsugaras nyári levegőből, és hosszú szoknyámat felfogva, unokabátyám karjára támaszkodva felszálltam a zárt hintóba.